Altató

Nagy terv volt ez. 

A legnagyobb. 

Az ember teremtéséről volt szó. 

Lassan már minden elkészült. Még csak egy valaki hiányzott: 

az, aki miatt a Teremtő így szólt 

"Nem jó az embernek... egyedül". 

Dehát honnan tudta Isten hogy nem jó? 

A Tökéletes honnan ismeri a "tökéletlen", a "hiányos" állapotot?

Táncsak nem "személyes tapasztalatból"???

Nem jó az Istennek sem egyedül...

"Alkossunk... " - mondta.

És megformálta.

Aztán belehelyezte az embert az Édenbe.

Káprázatos lakberendézés. Minden a helyén. precízen, ízlésesen. 

Tehát:

tökéletes - hibátlan - hiánytalan...

"Nem jó az embernek..."

Nem értem. Mi a baja? Mi nem tetszik? A színek? A fények?

 De hát minden tökéletesen optimális. 

Mégis: "Nem jó az embernek... egyedül"

"Alkotok..."

És alkot.

"...neki... hozzáillő"

Személyreszabott - egyedi - egyetlen - megismételhetetlen - neki való.

"segítőtársat"

Erős. Mégis szüksége lesz valakire: 

az ereje épp ebben a gyengeségében lesz...

erőtlenség által elvégzett erő.

Majd jönnek sorra az állatok. 

Névadás? Igen!

Hozzá illenek? Nem!

Ne is!

Az ember nem találhat az állatvilágban "hozzáillőt". Ne is keressen.

Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt.

Az ember alszik.

A Teremtő alkot: megalkotja a "Hiányzót".

Mindehhez elég egy kivett oldalborda.

Végülis készíthette volna ugyancsak földből, vagy valami más anyagból. 
De nem.

A hozzáillő - belőle levő is egyben.

*** 

Akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget..